Színek és terek – a fotóművészet liberalizációja

A tér foglalkoztat elsősorban. A térélményeink elsődleges helyszíne a testünk, érzékeink a tapintás, az ízlelés, a szaglás, a hallás, a látás információit közvetítik az idegeinkbe, ahol képzeteinkkel kapcsolódva fizikai és spirituális tereket alkotnak. Ezek a terek hétköznapiaknak is nevezhetőek. Így épül fel a létünk, a világunk. Számomra sokkal izgalmasabbak azok a terek, melyek az idegeink egy bonyolultabb régiójában születnek, amikor is az érzetek kiegészülnek az idővel, az emlékezettel és az érzelmekkel. Amennyire ez általam megítélhető, ezek már igazi emberi terek.

Ha az előbbi térképzetekhez elkezdünk alkotói, képzőművészeti érdeklődéssel viszonyulni, elindul az információszerzésen túlmutató kommunikáció. Párbeszéd a színeken, formákon keresztül személyes emberi illetve társadalmi jelenségekkel, önmagukon túlmutató létkérdésekkel, szakrális érzületekkel.

A tér gondolataink, metafizikai kérdésfeltevéseink és konklúzióink, kinyilatkoztatásaink sajátos megjelenítőjévé válik. Egyfajta médiummá, mely a művészet nyelvezetén keresztül kelt a nézőben egyedi asszociációkat, érzeteket, érzelmeket.

Sokat időzöm jelekkel, jelképekkel, toposzokkal. Kifejezetten érdekel a HŐS, illetve a hősiesség jelenségéhez tapadó társadalmi viszonyulások rendszere, a felépülő kultuszok kérdésköre. Alapjában véve az emberrel mint entitással, annak létszerűségével és e létezésének az időhöz fűződő kapcsolatával foglalkozom azt figyelem, kutatom. Néha hideg tudományossággal, leggyakrabban azonban intuitív alapokon nyugvó érzelmekkel, az alkotás legsajátosabb pillanataiban pedig egy időn túlmutató áramlásban.

A fotográfia egy nagyon sajátos átalakuláson megy most át, ami cirka húsz esztendeje kezdődött a digitalizációval. Transzformációja után leveti azt a kezdetektől béklyóba fogó sajátosságát, hogy csak a hozzáértők tudtak fényképet készíteni. Sok fotográfus kolléga félt ettől a változástól, amit én már nagyon vártam. A fotó liberalizációja az a jelenség, hogy ma már gyakorlatilag bárki, bárhol, bármikor készíthet technikai kötöttségek nélkül fényképet és készít is, az esztétikai vizsgálódás szempontjából a költészeti elvárások szintjére hozza fel a fotóművészetet, ezt érthetően úgy szoktam érzékeltetni, hogy mindenki tud beszélni, mégsem mindenki költő. Én a fotográfiára mindig a költészet nézőszögéből tekintettem. Minden műalkotásnak ugyanazt a keresztutat kell megjárnia, nincs elvárásbeli különbség! Miért is lenne?